Na. Szóval nagyon szeretem a munkámat. Szeretek az embereken segíteni. Már akin lehet. Csak néha idegesítem fel magam, de akkor nagyon. A minap egy ismerősöm szólt, hogy az ismerősének ismerőse egy kis segítségre szorul. Ismerősöket kiemelten kezelünk, ez aranyszabály (erről már kedvenc kolléganőm is felvilágolt). És jó is segíteni azoknak, akik közel állnak hozzánk, olyankor érzem leginkább, hogy miért tanultam ennyit, hogy érek valamit a társadalmunknak. De mi van akkor, ha egy újgazdag, nagyképű hölgyet küldenek azzal hozzánk, hogy mindenképpen intézzük el a problémáját, nagy baj van. 

 

És hogy mi volt az az oltári nagy baja? Szegénykének elromlott a JAKUZZIJA, amiért mindössze 1,5 millát csengetett ki a kis butuska. Nem is kell mondanom, azonnal azonosultam a problémájával :) Nagy nehezen rászántam magam, bár fogcsikorgatva, hogy felvegyem vele a kapcsolatot, és kiderítsem, miről is van szó pontosan. Képzeljétek, a kis Drágának még annyi esze sem volt, hogy számlát kérjen, sőt, már javították pár ezerszer azt a sz...t, természetesen annak sincs nyoma. Sőt, garanciális javításért plusz költséget, meg kiszállási díjat, meg anyám kínját is felszámoltak neki, ami ugye teljesen jogszabályellenes. 

 

Ok. Rendben. Segítek. Legyen. Csak mert az ismerős ismerőse. Bejött az irodába. Huhh. Olyan erős volt a kézfogása, hogy ellilult a kezem. Ilyen kicsinek még nem éreztem magam. Aztán a beszélgetés közben egyre inkább megjött az önbizalmam. Éreztem, hogy van valamim, ami neki soha nem lesz: AGYAM. És sajna ez nem pótolható. És ne értsétek félre, nem gondoltam soha sokat magamról, az ő viszonylatában viszont kimagaslónak tűntünk:). És nem vagyok antiszockó sem, az újgazdagok is csak akkor idegesítenek, ha lekezelően bánnak velem úgy, hogy tulajdonképpen én segítek nekik. Teljesen ingyen. Mert ugye a hölgyemény sokallt volna egy ügyvédet, arra már nem futja. Egy ingyenes kvázi jogsegélyszolgálat fogyasztóvédelemhez fordul, ahol naponta rengeteg szegény sorsú emberért küzdünk a nagy cápák ellen. Néha a megélhetésért. Hogy legyen mit enniük, és legyen otthon fűtés. Hogy ne árverezzék el a fejük felől a házukat.

 

Szóval csak nőtt az ellenszenvem. Nagyon kevés embert rühellek, de azokat nagyon. Neki sikerült kiérdemelnie ezt az elismerést érdemlő címet :) 

 

Nem baj. Nyeltem egyet, és pöpecre megírtam neki a levelet, amit kellett. Mert az a jó munkaerő, aki akkor is megcsinál valamit, ha nincs kedve. Ezt tanulom mostanában. Sokszor nehéz :) 

 

Még jó hogy feltalálták a blogot, és megoszthatom a gondolataimat egy csomó emberrel. Másképp nehéz megküzdeni napjaink anomáliáival. Főleg egy magamfajta egyszerű, tisztességes megélhetést (és ezzel együtt igen szűkös anyagi kereteket) választó állampolgárnak. Hál'istennek ez kivételes eset volt.